Na übergyorsan írok ide egy postot, mielőtt elindulnék a beígért fiúk hadával borozni és vízipipázni.

A mai nap überjó volt, mivel tavaly rájöttem, hogy én szeretem a nyelvészetet, ezért a szintaxis már egész más megvilágítást kapott és a tanárnál is bevágódtam egy meglátásom miatt. (nyalinyali)

Aztán félóra után közölték, hogy az irodalom elmarad, így egy szimpatikus csoporttársammal (akitől 1 óra együtt bóklászás után kérdeztem meg a nevét, de visszakérdezett, szóval nem gáz) leléptünk kajálni, rossmannozni, boltokat járni.

Aztán finn, amin rájöttem, hogy übersokat felejtettem, aztán sprint haza. De amúgy szar dolog 18nak kinézni, mert a metrón egy helyes, ám 18nál nem több fiúcska nézett (nem, ő nem fiatalabbnak nézett ki, ő fiatalabb).

Tériszony passzolta a labdát, én meg lecsapom.

Tehát 7 dolog, amit nem tudtok rólam. Ez igen nehéz lesz, mert szerintem mindent leírtam már.

1. 15 évesen csókolóztam először, már totál kétségbeestem, hogy nem kellek senkinek (azóta is azzal a sráccal voltam a leghosszabb ideig együtt - na ez inkább kétségbeejtő)

2. Volt acélbetétes bakancsom (2 is) és hordtam is őket.

3. Tériszonyhoz hasonlóan szeretek egyedül lenni, sokszor kikapcsolom a telefonom, vagy bezárkózom a szobámba, nem tudnék egy szobában lakni senkivel (lehet, hogy lakásban sem)

4. Évekig énekkaros voltam, felléptünk a templomban is (ezt lehet meséltem már)

5. Szeretek eltűnni az exeim életéből, én sohasem mondanék olyat, hogy legyünk barátok, egyikkel sem tartom a kapcsolatot (kivéve Parker Lewist, de ő speciális eset)

6. Két dologgal lehet rekord idő alatt felidegesíteni: a meghazudtolással és ha nem találok valamit. Egyszer kidobáltam a szobába az egész ruhásszekrényem, mikor eltűnt a felsőm.

7. Régebben sokkal cserfesebb voltam, mondták is, hogy állandóan beszélek, most már sokkal többször hallgatom a többieket inkább.

Passzolom tovább.

Elkezdtem készülni a nyárra.

Az elmúlt két hónap vizsgaidőszak - tehát az egyetemi előadások hiánya - következtében a szókincsem jelentős visszafejlődést mutat, ezt most vettem észre, mikor az elrontani helyett elbasznit mondtam (régi szép idők).

És újra szorgalmi időszak van, amihez jelenleg 0 energiám van, mivel hiába az aktív pihenés (=szétsztresszelés majd alkoholizálás) januárban, nem érzem, hogy készen állok rá. De mint elfoglaltság, biztos jó móka lesz, ehehe. (szintaxis=nem ehehe)

Tegnap szkájpoltam a kedvenc új emberemmel, aki a társaságnak az egyik társaságában volt benne, mindegy. Na, Ő és a lakótársa látták a fejem pár napja és tegnap meghívtak egy vízipipázós-borozgatós-lájtulós összejövetelre holnapra. Ja, fiúk. Mondta a kedvenc új emberem, hogy első lépésként elég, ha csak felfedezem, hogy léteznek más pasik is (nem így írta, de ez volt a jelentése).

Ma meg cseszettül tanulni kéne, ha már eddig egyszer sem tudtam lekötözni a nagy seggemet ide az íróasztal elé, felháborító, de tényleg.

Az ideál az, amikor egy pasinak a szőke, hosszú hajú, kék szemű nő jön be, majd elhagy egy fekete, rövidhajú és barna szemű nőért.

Még sokszor bevillannak emlékképek, de egyre kevesebb érzés kötődik hozzájuk, mintha csak egy diasorozat egy-egy képkockái lennének. És ez jó. Update: visszavonom

Éjjel két telefonos udvarlóm is volt, az egyik azt mondta, hogy szexi hangom van.  Igen, akik utálnak, azok meg visításnak szokták ugyanezt nevezni.

Váratlan meglepetés, hogy délután 5kor behívnak este 7-re dolgozni a taxihoz, úgy, hogy enyhén másnapos illetve kómás vagyok, és alig aludtam. Viszont motivált, hogy bent van a fizum és a főnök nagyon hálás volt.

Mai napi jó cselekedet kipipálva.

Mostanában annyi új embert ismerek meg - melyek 90%-a hímnemű (ennek nem tudom, örüljek?) - hogy arra gondoltam, mindig lesz nálam post-it, amit a homlokukra ragasztok, hogy tudjam, hogy hívják őket.

Balázzsal azt beszéltük, hogy a bemutatkozásnál mindig a saját nevünkre figyelünk, és sose tudjuk visszaidézni, hogy hívták a másikat.

Új emberekkel megismerkedni zsír. Éjszaka a kiskörúton mászkálni szintén zsír. Rájönni, hogy egy ismeretlen ember (lány) is mennyire hirtelen hamar szimpatikus tud lenni: szintén zsír.

Úgy hazaéjszakaizni, hogy nem azt várom, hogy leszálljak és sírhassak, hanem, hogy mosolygok, überzsír.

Annyi kedves barátom van, hogy ez gigamegaüberzsír. Két hónap után ma van először jókedvem. Ez zsír. Köszönöm.

Van abban valami bájos, hogy az ember időpontot kér az állami pszichiáterhez, és majdnem egy hónapot kell várnia addig, annyira fullon van. Ha addig valakinek valami baja esik, ki okolható érte?

Jövő héttől megint egyetem, életemben nem irtóztam ennyire a gondolatától, főleg, hogy a tanuláshoz való kedvem még nem jött vissza igazán. Viszont elfoglaltnak lenni jó, addig sem agyal az ember.

Most jutott eszembe, hogy rég írtam a mamikról, a metrón cuppogókról és a tipikus kismamákról is, szóval ezeket a hiányosságokat sürgősen orvosolnom kell a közeljövőben, nyitott szemmel fogok metrózni most már.

Ez fáni:

Ígérem, visszatér a régi Bögre a sok vicces sztorival meg iróniával, csak adjatok még pár napot erőt gyűjteni. Nem mondok le a népszerűségről és a világuralomról :)

Van két szórakozóhely, aminek ugyanaz a neve, csak van 1 meg 2. Na szóval 2005. február 3-án megfogadtam, hogy soha többet nem megyek az 1-be, 2010 február 3-án a 2-ből kijőve, sörrel leöntve megfogadtam, hogy soha többet nem megyek egyik közelébe sem.

Az izzadt, részeg tömeg, na, az az amire valahogy nem vágyom. Viszont nem szúrtak le, mikor mentem egyedül hazafelé, meg a blahán dekkoltam, kárpótlásul a fos kedvemért egy kifejezetten helyes fiú mellett ültem a buszon.

Ma valahogy nem tudom megfogalmazni, amit akarok.

Ismerős törlése. Katt. Egyúttal ismerős letiltása? Katt.

Igen, vannak dolgok, amiket már az én gyomrom sem vesz be.

(Csak azt a két hónapot, rengeteg energiát és érzelmet sajnálom, ráadásul egy ilyen ember miatt. A nevét sem akarom hallani senkitől sem. Kösz.)

A dolgok tök egyszerűnek tűnnek, pedig tök bonyolultak, de szeretjük azt mondani, hogy tök egyszerűek.

Nagyon nehéz.

Az izomláz olyan sunyin jelentkezik, hogy először nem érzek semmit, aztán egyre jobban fáj valami, majd végül tudatosul bennem, hogy cseszettül izomlázas vagyok.

Fogok csinálni kocsmatérképet lassan, mert az elmúlt egy hónapban annyi helyen voltam, hogy kapásból fel tudok sörölni sorolni tíz jó helyet, illetve igény szerint különböző kategóriákban javaslatot tenni. (ez az almás-zöld teás üdítő borzalmas)

Este hívtak a Schönherzbe valami vacsorára, viszont muszáj lesz addig megtudnom, hogy kik jönnek, mert egyes személyek jelenléte esetén gyomorrontásom lesz (vagy a nagynéném szülinapja). Szívem szerint örömmel mennék, mert nagyon kedvelem a srácot, aki meginvitált, csak mindig necces a vendéglista.

Új dolgokra kell rájönnöm, például, hogy mennyi az ideális olajmennyiség a serpenyőbe, én mindig ügyelek rá, hogy ne öntsek sokat, mégis olajos lesz a hús a végén. Ezt muszáj kikísérleteznem a jövőben, mert senki sem fog feleségül venni.

Mondanám, hogy hóból is megárt a sok.

Gyerekek, ezt nem hiszem el. Totál padlón vagyok, de ma sorozatos jó dolgok történtek. Épp csináljuk a gyakorlatokat pilatesen, mikor odajön hozzám az edző és odasúg, hogy:

- Te sportolsz valamit?

- Ö, igen, miért?

- Mert látszik.

Aztán este meg egyedül üldögéltem és vártam a barátaimat egy kocsmában, mikor odaült (volna) egy srác, hogy:

- Szia, leülhetek?

- Épp várok valakit.

- Ó, a francba!

Mire hazaértem, látom, hogy villog egy üzenet iwiwen. A volt cukorfalat kollégám az (foglalt):

Szia!

Egyszerűen nagyon brutálisan jók a képek rólad! Egészen elképesztőek! Nagyon jó nő lett belőled!

Ezek után legyek szomorú? Na nemár :)

A pesszimista a sötétséget látja az alagútban, az optimista a fényt az alagút végén, a realista a közelgő vonat lámpáit, a mozdonyvezető pedig három idiótát a síneken...

Az a baj, hogy van egy blogstatisztikám, ami rohamosan csökkenő számokat mutat, ezért most két lehetőségem van: meséket írok vagy nem rinyálok tovább. Vagy mindkettő. Este összehozok egy ilyen postot.

Tegnap még apám is betalált, hogy húzzak el itthonról, mert gyakorlatilag december óta nem itthon élek és neki ebből elege van. Tény, hogy mostanában 7 napból 3-at nem itthon töltök, de mindennek megvan az oka. Aztán ma bocsánatot kért tőlem, ami igen ritka dolog nála, majd lelkizett velem a fiúról meg az egyetemről stb. Mondta, hogy ideje számadást csinálnom, hogy mégis mit akarok magammal kezdeni, mondtam neki, hogy tudom, erre készülök. Azt mondta, hogy rég látott ennyire elborultnak, mint most, mondjuk ehhez nem kell nagy gondolatolvasónak lenni.

Délután Parker Lewis zenekarának a próbáján voltam, meg kell, hogy mondjam, hogy sokkal szimpatikusabb banda, mint az exfiúé. A dobos meg különösen szimpatikus, nekem valami perverz vonzódásom van a zenészek/orvosok csoportjához (meg egy gyógyszerészhez is volt). Tényleg sokat számít, hogy egy zenekar valakiről szól, vagy valamiért van. Az ex bandája (Mr. X) róla szól, ő a főnök, az van, amit ő akar, diktatórikus rendszer. Parker Lewisék bandáján nem érződik ez a erőlködős izzadtságszag, a zene élvezete miatt játszanak, nem azért, hogy valakit felnyomjanak ezzel.

Mr. X-ről is annyit írnék még, de nem érdemli meg a betűket sem, remélem, annyit tanultam ebből, hogy legközelebb már az első vészjelzésnél elmenekülök, nem pedig utána 2 hónappal. Szerencsére nemsokára elhúz a büdösbe, mire visszajön, már csak egy rossz emlékfoszlány (vagy foszfiú, bocs) lesz. Rengeteget gondolkoztam ezen is, hogy hogyan zárjam le ezt a nagy semmit, aztán arra jutottam, hogy magát a társaságot is el kell kerülnöm egy időre, hiába van ott sok jófej ember, azzal akaratlanul is hozzáláncolom magam.

Az igazat megvallva iszonyatosan szomorú vagyok, ez már nem az a kétségbeesett önsajnálás, ami eddig volt, hanem olyan igazi, mélyről fakadó érzés, ami idővel tompulni fog, de jelenleg nagyon fáj. Nem miatta vagyok az, hanem magamban csalódtam óriásit. Szerintem az a legrosszabb. Másban bármikor lehet, az tőlünk független dolog, de saját a magunkban csalódásnál még csak mást sem okolhatunk érte.

Ma nagyon okos vagyok.